3. helyezetet elért novella

Író: Smile

Blog linkje: http://mylifeismyinsight.blogspot.hu/

Novella címe: Suttogások

Kategória:  horror, dráma

"Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmü

Meséje, zengő tombolás, de semmi

Értelme nincs." /William Shakespeare/

Ijesztően magasodtak Dorothy fölé az intézet falai. Rideg, barátságtalan és taszító érzés fogdta el a lányt, akárhányszor idejött. Igaz már megszokhatta volna, hisz lassan otthonaként tekinthet az elmegyógyintézetre. Vagy ahogy Ő hívja a "Bolondok poklára". Mély levegőt véve, lehajtott fejjel sétált végig a kerten. November közepe volt, így még egy madár csicsergését se lehetett hallani. Csak a fák ágainak csattogását, ahogy a viharos szél miatt egymásnak ütköztek, és a földre hullott elszáradt falevelek zörgését. Unottan lépett be, az intézet ajataján, amely már évek óta olyan idegesítő nyikorgást adott. Liz a recepciós hölgy kedves mosollyal intett felé. Liz volt az egyetlen személy, aki nem nézte bolondnak a bolondok között. Az egyetlen aki ha nem is tudta de megpróbálta megérteni Őt. Az egyetlen, aki segített neki mikor hónapokat töltött e falak között. Az egyetlen volt Ő Dorothynak minden értelemben. Féloldalas mosoly jelent meg sápadt arcán.

 

 - Szia.

 - Szia.

 - Heti kontroll? - könyökölt a pultra egyik kezével.

 - Ja. Jöttem, a heti kattant vizsgálatra. - válaszolta szemforgatva.

 - Nézd a jó oldalát. Ez még midnig jobb annál, mikor 1 egész évet kellett itt töltened, úgy hogy még haza se mehettél.

 - Tévedsz. Az ehhez képest maga volt a paradicsom. Mióta otthon vagyok, kezdem én is azt hinni magamról, hogy zakkant vagyok.

 - Nem jöttök ki a családoddal?

 - Az anyám bebeszélte magának, hogy ez bizonyára csak ideiglenes, és majd elhagyom, mint valami káros szenvedélyt. Az apámmal pedig átlagosan napi 10 percet találkozok, azt is akkor amikor kimegyek a konyhába. Bár őszintén szólva, ez a 10 perc is sok, szóval le kell csökkentenem. - Liz már épp válaszolt volna a lánynak, de a telefon csörgése megakadályozta ebben.

 - Igen? Rendben..máris küldöm doktörnő. Igen. Azonnal. - vissza téve a telefont a helyére, Dorothy csak bólintott, és elindult fel a lépcsőn. Lépéseinek vízhangja betöltötte a folyosókat. Rutinosan fordult  balra az emeleten, majd kicsit hezitálva, de bekopogott az orvosi szoba ajtaján.

 - Gyere csak. - szólt egy kedves hang az ajtó túloldaláról. A bent tartott levegőt kifújva kelletlenül sétált be, és ült le a székbe.

 - Jó napot! - Köszönt rezzenéstelen arccal. Táskáját az ölébe helyezte, karjait pedig unottan maga elé fonta.

 - Hogy érzed magad? - "És kezdődik" gondolta Dorothy. Mindig ez van. Ő besétál a szobába, melynek rikító fehér falai csak még jobban nyomasztóvá tették a hangulatot, majd le ül a "vallató" székbe és megkérdezik, tőle azt amire ezen a helyen képtelenség értelmes választ adni.

- Üresen. - váaszolta monoton hangon a lány.

- Fel teszek néhány rutin kérdést. Rendben? Igennel, vagy nemmel válaszolj rájuk! - a doktornő kezébe vett egy füzetet, és egy tollat, majd bárotrító mosollyal az arcán kérdezni kezdett. - A közérzeted gyakran lehangolt?

- Ó. Szinte már hervasztó. - vágta rá írónikusan Dorothy. Az együttműködés részéről az orvosokkal lehetetlen feladatnak bizonyult. Ez pedig most sem volt másként. A doktornő megigazította a szemüvegét, majd egy nagy sóhajjal ismét neki futott a kérdezéseknek. Tudta, hogy semmi értelme a hivatalos mondatok monoton felolvasásának, így a többi kérdést, csak szavakban tette már fel.

- Álmatlanság?

- Álmatlan éjszakákkal vagyok tele.

- Szorongás?

- Csak ha irritáló fehér falak közé vagyok zárva egy idegesítő orvossal. - pimasz mosoly jelent meg a lány arcán. A doktornőt láthatóan nehezen hozta ki a sodrából. Már megszokta, hogy Dorothy provokálja. A lány úgy gondolta mindenkinek kell egy hobbi, és Ő ezt tekintette a sajátjának, amit  részéről nagy élvezettel is űzött.

- Szédülés?

- A világ gyakran megszédít. De legtöbbször inkább az őrületbe kerget. Az a sok zaj, meg ember. Nem szeretem a zajt. Meg az embereket se. - tette hozzá kelletlenül.

- Társaság kerülő vagy?

- Nincs rá szüksgéem, hogy az legyek. A társaság maga kerül el engem.

- Barátok?

- Mi van velük? - Dorothy hangja talán a kelleténél mogorvább volt. A doktornő szemöldök ráncolva kereste a szemkontatkust a lánnyal, de hiába. Ő még véletlenül se akart a szemébe nézni.

- Mi a helyzet a barátaiddal? Ők hogy élik, meg azt ami veled történik?

- Miért? Mi történik velem? - kerülte a témát. Utált a nem létező barátairól beszélni. Hisz ki akarna egy bolond lánnyal barátkozni, aki szabad idejébe szellemekkel társalog és elmegyógyintézetekbe sétálgat?

- Dorothy. - a nő hangja lágy volt és kedves. Ez a kombináció pedig Dorothy szemében egyenlő volt a "gyanús" fogalmával. - 1 éve kerültél ide hozzánk. Emlékszel arra a napra mikor behoztak ide, ugye? - hát persze hogy emlékezett. Hogy is felejthetné el, élete legpokolibb napját? Ám mindez nem 1 éve kezdődött. Már gyerekkorában is látott és hallott furcsa dolgokat, és hangokat. Azonban a szülei nem hittek neki. Gyermeki fantázáiájának tudták be az egészet. Az évek múltak, Dorothy nagyobb lett, a furcsa hangok azonban továbbra is jóbarátként vele maradtak. A gyermeki fantázia elméletét, felváltotta a anyai és apai aggodalom, ezért Dorothy rendszeresen látogatta, a korházak és magán klinikák pszichiátria osztályát. Így történt, hogy a lánynak nem volt túl sok barátja. Tulajdonképpen egy se. Az iskolában bántották különcsége miatt. Normális diák lány helyett inkább csak egy árnyék volt, akinek se az ott léte, se a hiánya nem okozott nagy problémát. A monoton éveket azonban egy különös éjszaka törte meg.

"Késő éjszaka volt. Dorothy már az álmok világában járt, mikor rejtélyes és távolról jövő hangok ütötték meg a fülét. Nem félt a hangoktól, hisz már hozzájuk szokott, hogy néha a semmiből bukkanak fel. Azonban ez más volt, mint az eddigiek. Dorothy elindult a hang irányába, amely a házuk emeletének folyosójáról jött. A lépcsőnél egy homályos alakot vélt felfedezni, akinek a szája mozgott, de a hangok mégis távolibbnak tűntek, mint Ő maga. A lány félelem nélkül, sétált közelebb a rejtélyes idegenhez. Ez volt az első alkalom, hogy nem csak hallotta, de látta is a hang forrását. Még soha egy lény sem jelent meg előtte. Embernek tűnt, de mégse volt az. Egy fehér folt volt csak a sötét házban. Mintha a testében egy lámpást rejtettek volna, el, úgy fénylet körülötte minden. Halk suttogással szólította meg Dorothy-t, aki feltétel nélkül követte Őt, egészen a házuk kapujáig. A járdán megpillantotta a szomszéd kisfiút, Thomast. Nem tűnt ijedtnek, sőt, nem is látszott rajta semmiféle érzelem. Csak állt a járdán, mint valami kővé vált szobor. A szemei nyitva voltak, de mégis mintha aludta volna. Talán alvajár? Gondolta magába. A következő pillanatban a szellem amely meglátogatta Dorothy-t, mintha megszállta volna a kisfiú testét. Az nem mozdult, csak állt tovább rezzenéstelenül. Dorothy száját hangos sikítás hagyta el. Megijedt. Most először félt, attól akikkel már évek óta együtt kellett élnie. Félt a suttogó hangoktól amelyeket most is elárasztották a fejét, és félt attól, hogy vajon mi fog történni a kicsi Thomassal? Földre rogyva, csak sikított torka szakadtából, míg meg nem jelentek a szülei, és szinte a fél utca. Nem érdekelte, hogy látják. Az sem, hogy talán bolondnak nézik. Csak azzl tudott foglalkozni, amit látott. Legszívesebben kitörölte volna a fejéből minden egyes másodpercét az előbb történteknek, de nem tudta. Beleégett a gondolataiba. A lány nem tudott megnyugodni, így a szülei kétségbeestükbe mentőt hívtak. Dorothy síkított, és segítségért kapálozótt. A mentősök azonban, mint egy őrültet fogták le, majd nyugtatózták be. Egy hang sem jött ki a torkán. Könyörögve nézett fel halálra rémült szüleire, és még mielőtt a sötétség magával ragadta volna eltátogott egy "kérlek segítsetek"-et.

Másnap reggel ismeretlen helyen ébredt. Klór szaga árasztotta el a szobát ahová hozták. A szobában nem volt semmi más, csak Ő és egy vasból kovácsolt kényelmetlen korházi ágy. Az üresen fehér falak pedig ijesztően vették körül Dorothy-t. Ez volt az első nap, amit itt töltött az emegyógyintézet falai között. Az ominózus este után, pedig 1 éven át, ez a szoba jelentette neki az "otthonát". Bár Ő inkább egy börtön cellának érezte, mint sem otthonnak." 

Ahogy Dorothy vissza emlékezett, arra hogy is jutott el ideáig végig futott rajta a hideg. Kellemetlen pizsergés járta át minden porcikáját, és legszívesebben azonnal kimenekült volna a szobából, de nem tette. Kíváncsi volt, hogy a doktornő szerint mi is történik vele? Kíváncsi volt a magyarázatára, amit valószínűleg sok neves írótól származó enciklopédiákból és tudományos orvosi könyevkből szedett össze.

- Miért? Mi történik velem? - tette fel ugyan azt a kérdést újra. A vele szembe ülő doktornő, lassan le emelte a szemüvegét és a papírokkal együtt az asztalra helyezte. - Maga szerint is bolond vagyok, úgyan úgy mint ahogy az itt dolgozók és a szüleim szerint is. Maguk csak ugyan azt látják minden betegükben: A megoldatlan rejtélyt, amit megakarnak oldani, mint valami rejtvényt. Talán néha magukban azt a kérdést, is felteszik, hogy mi van ha nem is hazudnak ezek az emberek?! Mi van akkor, ha nem is képzelődnek?! Vallja be doktornő. Érdekli, mi a titok. Érdekli mi zajlik le azoknak az embereknek a fejében akik olyanok mint én. Egy rejtély vagyok magának, amit megakar fejteni. - préselte ki a szavakat a fogai között. - De elárulok egy kis titkot: Nincs semmiféle titok. - a nő döbbenten mérte végig Dorothy-t. Nem tudta mit kellene felelnie, hisz a lánynak igaza volt. Rejtély volt számára minden beteg aki az elmegyógyintézetben tartózkodott. Egy megoldatlan rejtély, akiket tudományos könyvek és elméletekkel sem lehetett helyre hozni. De vajon volt rajtuk mit helyre hozni? - Nem hazudtam. Valóban láttam azt a valamit akkor este. Valóban hallom őket. - folytatta maga elé meredve Dorothy.- Hallom őket ahogy suttognak. Megszólítanak. Beszélnek hozzám. De 1 évvel ezelőttig egyiküket sem láttam. Azóta viszont az a lény olyan mintha az árnyékom lenne. Az arnyékom, ami nem csak a napsütésben követ, de a sötétben is mellettem van. Olyan mintha hozzám lenne láncolva. Azóta látom Őt. Itt van velem, és nem hagy szabadulni. Nem akar elengedni, és én sem tudom Őt elhagyni. - Dorothy érezte ahogy futkos rajta a hideg oda vissza a talpától a feje búbjáig. - Arra kíváncsi, hogy lehetséges ez? Nem tudom. - rájzta meg hitetlenkedve a fejét. - Nem tudom, de nem is érdekel. Azt kérdi miért nincsenek barátaim? Nos erre a választ úg gondolom, hogy már maga is kitalálhatta. Érdekli, hogy miért utálom a zajt és az embereket? Mert így is elég hang cikázik a fejembe. Szeretem a csendet, mert olyankor tisztán hallom Őket. Nem akarnak bántani. Ilyenkor úgy érzem, nem valami természetfeletti lények, szólnak hozzám. Nem, valami egészen más.

-  Micsoda? - szólalat meg hosszas hallgatás után a doktornő.

- Az élet. - emelte tekintetét rá a lány. - Ilyenkor olyan, mintha az élet szólna hozzám. A zajban soha nem hallanám meg Őket. Az emberek pedig túl hangosak, és gyorsak. - mondta, majd tekintetét a falon logó órára szegezte. Örömmel nyugtázta, hogy a beszélgetési idő lejárt, így hivatalosan is elmenekülhet erről a helyről. - Le telet az idő. Viszlát. - táskáját keresztbe téve magán pattant fel a székből.

- Jövő héten várlak a következő beszélgetésre. - szólt utána doktornő. Válaszul csak bólintott egyet, de nem fordult meg. Néma csendben hagyta maga mögött a szobát és indult el a folyosón ugyan azon az úton ahol jött. A gondolatai a mai beszélgetésen jártak. Még soha nem nyílt meg ennyire a doktornő előtt. Még soha nem beszélt a saját véleményéről neki. Talán hiba volt, gondolta. Nem vágyott a jövő héten esedékes újabb beszélgetésre. Zavartan sétált le a lépcsőn, majd egyenesen a recepcióra mert Liza-hoz, hogy elköszönjön.

- Na milyen volt? - kérdezte széles mosollyal. Dorothy szerette a mosolyát. Megnyugtatta, és valahogy segített neki összeszedni magát.

- Tűrhető. - válaszolta röviden egy apró mosoly kíséretében. - Jövő héten jövök.

- Rendben. Addig is vigyázz magadra. - Dorothy elbúcsúzott Liza-tól. Ahogy kilépett az épület falai közül megcsapta a hideg őszi levegő. A szél vadul fújt, az ég pedig már jelét mutatta annak, hogy kezd esteledni. Talán 6 óra körül lehetett. Lehajtott fejjel indult el haza felé Dorothy, azonban a semmiből egy ismerős hangot hallott. Mint mindig most is mintha a távolból szólította volna meg a hang Őt. A lány nem tudott ellenálni a lágy hangnak, amely maga után csalogatta. Gyors léptekkel idult meg a hang forrásának irányába. Nem is tűnt fel neki mennyit sétált, csak mikor oda ért a várost a túl parttal összekötő hídhoz. A városban ezt a hidat csak úgy emlgették, hogy a "Lelkek hídja". Ez az elnevezés onnan eredt, hogy a hídnak valóban köze volt sok sok lélekhez. De nem épp jó értelemben. A híd alatt mintha csak egy temetőt rejtene a víz. Minden évben tragikus dolgok történnek ezen a hídon. Több mint 10  éve, hogy emberek oltják ki ezen a helyen az életüket. Ezek közt az emberek között volt a kicsi Thomas is, aki 1 éve vesztette itt az életét. Néhány héttel azután az este után, hogy Dorothy utoljára látta Őt, balesetet szenvedett. Legalábbis azt mondták. Állítólag a kis fiú elkószált otthonról, és idejött. Egy labda volt nála. A pletykák szerint azután futott a fiú mikor megcsúszott és leesett a hídról. Dorothy azonban ezt sosem hitte el. Tudta, érezte, hogy mindez hazugság. Minden városnak vannak nevezetéssegei. Ez a híd is az volt, a maga módján.

A vasból kovácsolt vastag elemek úgy illeszkedtek egymáshoz, mintha makettként lettek volna összerakva, csak nagyobb kivitelben. A sötét égbolt robosztus hatást adott neki, az alatta háborgó folyó pedig baljosló érzést keltett az emberben.

- Gyere közelebb. - suttogta a szellem, azonban a hang most már nem is tűnt olyan távolinak. Ott állt a lény Dorothy mellett. - Gyere. Kérlek gyere velem. - suttogta tovább. Kecsegtető hangon kérlelte a lányt, aki engedelmeskedett a kérésnek. Úgy érezte többé nem Ő irányítja saját magát, hanem a hang. Nem volt már irányítása a teste és az elméje felett. Érezte, hogy a vezérlés többé nem az Ő kezében van hanem a suttogások forrásáéba. Lassan mászott fel a híd korlátjára, majd áthajolva rajta csak egy lépés választotta el a levegőtől, és így a zuhanástól is. - Ugorj. Kérlek ugorj le velem. - Dorothy lágy érintést érzett a vállán. Mintha csak a szellem bátorítóan megfogta volna. - Minden jó lesz utána. Ígérem, minden jó lesz. - Jó? Gondolta magában. Bárcsak igaza lenne. Mindennél jobban vágyott arra, hogy maga mögött hagyja ezt az őrületet ami körül veszi. Az embereket, a zajt, a heti kontrolt és beszélgetéseket. A lenéző pillantásokat, a sok aggódást, az orvosok hadát, és az elmegyógyintézetet. Minden vágya az volt, hogy egyszer örökre elfelejthesse ezeket. Most pedig itt volt rá a lehetősége. A szellem megígérte neki. Olyan szépen kérlelte, hogy kövesse. Dorothy nem tudott nemet mondani, még akkor se ha akart volna. Csillogó szemekkel tekintett a távolba. A borús égbolt kezdett teljesen sötét lenni. A város épületei magasan emelkdetek ki a földből. Dorothy mindig is festőinek találta ezt a látványt. Halvány mosoly jelent meg az arcán, s mire pisloghatott volna egyet már lépett is. Tekintetét mindvégig a számára festői látványon hagyta, míg nem bele nem zuhant a folyó hideg vízébe. Szemeit lehunyta, és csak süllyedt. Nem félt, és nem tiltakozott. Ő akarta ezt. Hagyta, hogy elmerüljen a teste a vízben. A szellem ott lebegett mellette, és mosolyogva fogta meg a lány kezét.

 - Ugye mondtam, hogy jó lesz. Ugye megmondtam? - valóban jó volt. Nem érezett semmit. Se a víz hidegségét, se azt, hogy meg akarna fulladni benne. Nem járta át a félelem, nem hallotta már a furcsa és idegen hangokat a fejében. Csak volt. Ő a szellem, a víz és a semmi. A semmi ami fogolyként tartotta magánál, Dorothy azonban ezt kicsit sem bánta. Örökre ezt akart érezni. A semmit. - Ezentúl már mindig jó lesz. Ígérem neked. - suttogta a szellem kellemes lágy hangon a lány fülébe. Dorothy végleg elengedett midnent ezután, ami eddig még a földhöz kötötte. Az elméje kezdett elhomályosodni, mintha köd terítenébe be. Az érzékszervei is tompulni kezdtek. Már nem hallotta tisztán a szellem suttogásást sem. - Jó, s még jobb lesz. Ígérem neked, Te nemes lélek. Ígérem. - Ez volt az utolsó, amit Dorothy élőként hallott. Azt gondolta a halál rosszabb. Fájdalmasabb. De nem így történt. Csendes volt és nyugodt. Olyan, mint mikor elalszik az ember, s az álmok útjára téved hirtelen. Nem tudja mikor és hogyan, de egyszer csak elalszik, s álmodni kezd. Így történt ez vele is. Nem tudja mikor és hogyan de az élet lassan szált ki a testéből, s mint valami külső szemléllő nézte már önmagát Dorothy. Teste ott lebegett a vízben, Ő pedig tőle nem messze nézte saját magát. A szellem aki mindvégig ott volt velem, msot sem hagyta magára. Mellette lebegett, és mosolygott. Szüntelenül, csak mosolygott. Szótlanul fogta meg a lány kezét, majd elindultak a messzi távolba. Dorothy nem tudta még mindig, hogy ki Ő és mit akar. Azt sem sejtette, hová mennek most. De vonzotta a folyó végtelenje ahogy egyre csak előbbre haladtak. És megnyugtató volt számára, hogy nincs egyedül. Többé nem is számított más. Csak Ő, a Szellem és a végtelen rejtélyes útja, amelyre mint két vándor tértek rá, immár szabad és megbékélt lelkekként.....